Otthonszülés, kórházi szülés – személyes gondolatok
A cikk apropója egy tévés beszélgetés, amire gondolatban sokat készültem, de a műsorban végül nem volt lehetőség arra, hogy mindazt elmondjam, amit szerettem volna. Az elhangzott és bennem rekedt gondolatokat szeretném most megosztani az olvasókkal.
Az MTV1 vitaműsorában négy meghívott vendég –az adott téma szakemberei, illetve ismert művészek – beszélgetnek két műsorvezetővel és általában a közönség sorai közt is ül még egy-két a szerkesztők által felkért hozzászóló. Ezek voltunk mi: a férjem és én. A pódiumon Geréb Ágnes független bába, Szekeres Adrienn, egy kórházban háborítatlanul szült énekesnő, egy szintén kórházban faros babát császárral szült modell és egy édesapa, Galambos Péter, aki televíziós műsorvezető és otthon szültek a feleségével. Jómagam az első kisfiunkat kórházban, a másodikat otthon szültem és ebbéli minőségemben kértek fel, mint olyasvalakit, akinek mindkét féle szülésről közvetlen tapasztalata van.
A műsor témájának felkonferálása után Szekeres Adrienn mesélte el, hogy milyen pozitív élmény volt számára a szülés egy olyan kórházban, ahol az otthonosság minden feltétele adott volt és férjétől, orvosától, szülésznőjétől minden támogatást megkapott. Ezután Geréb Ágneshez, a magyarországi otthonszülés „prófétájához” fordult a műsorvezető. Áginak nem tetszett ez a titulus, hiszen ő sem prófétája, sem harcosa nem szeretne lenni az otthonszülés ügyének, ő annak örülne, ha hagynák nyugodtan szüléseket kísérni.
A szokásos kérdések következtek arról, hogy akkor ő tulajdonképpen orvos-e, vagy szülésznő-e, vagy micsoda? Bár képzettsége szerint mindkettő, „független bába” - volt a határozott válasz, ami magyarázatra szorult, hiszen ez itthon még kevéssé ismert fogalom. Külföldön független bábaként kórházaktól és más egészségügyi intézményektől függetlenül, legálisan praktizálnak szakképzett bábák, akik a gyermekvárást és a szülést egészséges, élettani folyamatnak tekintik és munkájukban éppen ezért ezt az egészségmegőrző szemléletet követik. A szülés természetes lefolyásához támaszt nyújtanak, de képesek felismerni az esetleges komplikációkat és a kismamát ilyenkor a lehető leggyorsabban kórházba juttatják.
Már itt, a műsor legelején elhangzott a „bűvszó”, a komplikáció, és ezután akármerre is kanyarodott a diskurzus, újra és újra felmerült. Ezt később szóvá is tettem, mert számomra a legfájóbb pont a szülésről való beszélgetésekben pont ez, hogy mindig mint potenciális életveszélyről esik róla szó. A később telefonon megszólaló szülész, nőgyógyász szakorvos is azt hangsúlyozta, hogy végtelenül felelőtlen és nincs tisztában a szülés rizikóival az, aki meri vállalni, hogy a kórház falain kívül szül, ahol nem állnak rendelkezésre az azonnali életmentő beavatkozásokhoz szükséges tárgyi feltételek, korszerű műszerek.
Hogyan lehetne visszahozni azt, hogy a szülésre, mint az életadás misztériumára tudjunk megint gondolni és ne mint vészhelyzetre? Hogyan sikerült elhitetni nők millióival, hogy csak orvos „levezetésével” képesek megszülni gyermeküket? Hogyhogy senkinek nem jut eszébe, hogy rég kihalt volna az emberiség, ha évezredek óta nem lenne természet adta képességünk a szülés? Miért nem gondolunk a természeti népekre, ahol – remélhetőleg – a mai napig nem hívnak orvost az emberi élet leginkább magától értetődő történéséhez, hiszen minden sejtünkben, idegszálunkban kódolva van, hogy miként kell történnie a szülésnek. Orvosok helyett ott vannak a bábák, azok a nők, akik segítő jelenlétükkel, szerető érintésükkel, évezredes ösztönökre építő, azt tudatosító ismereteikkel támogatják a szülés-születés természetes folyamatát.
Ha az otthonszülés-kórházi szülés kérdése kerül szóba, akkor elsőként merül fel a „biztonságosság” témája. „De mi van, ha mégis történik valami?” - hangzik el ilyenkor a kérdés. „Soha nem bocsátanám meg magamnak, ha az én felelőtlenségem miatt valami baja esne a kisbabámnak!”
Érdekes módon mindenki arra gondol, hogy a kórházi szülés az, ami a maximális biztonságot nyújtja. Ugyan sok helyen még ma is az értelmetlen orvosi protokollok és nem a személyes igények és a tudományos kutatások eredményei (például a folyamatos CTG-zés vagy a gátmetszés szükségtelenségéről) határozzák meg, hogy mi történik a kismamákkal, mégis kevesekben merül fel, hogy ha bekerülnek egy kórházi gépezetbe, akkor nem feltétlenül a biztonságuk, hanem a kiszolgáltatottságuk nő csak.
Valami bármikor történhet. Kórházban is. Sőt, tudományos kutatások bizonyítják, hogy otthonszüléseknél ritkábban, kórházban sokkal gyakrabban lép fel valódi komplikáció, mondjuk császármetszés szükségessége. Azért hangsúlyozom a valódi szót, mert kórházban gyakran komplikációként könyvelnek el olyan jelenségeket is, amiket bábák otthoni környezetben természetesnek tekintenek. Például ha egy szülés „lassan” halad vagy csordogál a magzatvíz, de baba is, mama is tökéletesen jól vannak, akkor nincs szükség beavatkozásra.
Amikor a biztonságosságon gondolkodunk, eszünkbe jutnak-e azok a teljesen fölösleges, szakmailag indokolatlan, olykor fájdalmas és kockázatos beavatkozások, amiket kismamákon „követnek el” nap mint nap? Gondolunk-e az oxitocinnal felgyorsított vajúdás szinte elviselhetetlen fájdalmaira, hiszen a test természetes fájdalomcsillapító hormonjai nem tudják kifejteni hatásukat? Tudjuk-e, hogy e természetellenes intenzitású és gyorsaságú tágulás után a szülő nő gyakran a teljes kimerültség állapotába kerül és már nincs ereje a kitoláshoz és ilyenkor az is előfordul, hogy kézzel, térddel nyomják ki belőle a babát, természetesen egy gátmetszés kíséretében, hiszen a gát sem tud felkészülni, hozzálágyulni és tágulni a folyamathoz.
Beszélt-e nekünk valaki arról, hogy ilyenkor nagyobb az esélye annak, hogy a méhlepény egy darabja bennmarad, de sebaj, mert egy gyors altatás után kikaparják, ami még bent van? Tudatosítjuk-e magunkban, hogy ezek mind alacsonyabb-magasabb rizikófaktorú szükségtelen beavatkozások, hiszen otthon háborítatlanul, a maga ritmusában folyt volna a szülés és természetes úton látott volna napvilágot gyermekünk, vagy bedőlünk annak, hogy minderre babánk és saját „biztonságunk” érdekében került sor?
Amikor a kórházi szülés „veszélyeiről” írok, nem szeretném azt a látszatot kelteni, hogy vakbuzgón elleneznék minden kórházi beavatkozást. Szó sincs erről. Messzemenőkig egyetértek Geréb Ágival, aki a műsorban is elmondta, hogy a modernkori bábák munkája éppen abban különbözik az évtizedekkel, évszázadokkal korábbi elődjeiktől, hogy ma már rendelkezésre áll egy olyan fejlett orvosi és műszeres háttér, ami adott helyzetben életet menthet. Példaként említette a külföldi modellt, ahol a bábák kompetenciáját az orvosok nem kérdőjelezik meg.
Egy kis magyarázattal szolgálva ez azt jelenti, hogy ha a bába betelefonál egy kórházba, hogy 20-30 perc múlva sürgősségi ellátást igénylő kismamával érkezik, akkor adott esetben akár előkészített műtővel is várhatják. Így nincs időveszteség, hiszen kórházon belül is szükség lenne ennyi időre, még a legsürgősebb esetekben is, hogy a műtő és az operáló stáb felálljon. Tehát ha a mama/baba egészségét vagy életét fenyegető állapot nagyon hirtelen áll elő, akkor a kórház orvosai ugyanúgy nem tudnak semmit kezdeni a helyzettel, mint egy bába otthon.
Ha otthonszülésnél aggodalomra okot adó jelek mutatkoznak, akkor egy képzett bába ezeket felismeri, és időben javasolja a kórházba menetelt, hogy - ha a folyamat előrehaladtával ne adj’ isten tényleg vészhelyzet alakulna ki – addigra a kismama kórházban legyen, és az ottani orvosok és műszerek rendelkezésre álljanak. Az ideális az lenne, ha hazánkban sem kezelnék – már bocsánat a kifejezésért – útszéli lotyóként azt a nőt, aki otthon indult vajúdással egy adott ponton kórházba kényszerül. Több történetet is hallottam arról, hogy mennyire méltatlan az a bánásmód, amiben ezek a kismamák részesülnek.
„Na tessék! Most aztán látja, hogy hova vezethet egy ilyen felelőtlen döntés, hogy otthon akar szülni!” – vágják ilyenkor az amúgy is kétségbeesett anyuka fejéhez.
Pedig érzésem szerint az otthonszülés melletti döntés az egyik legfelelőségteljesebb, amit egy ember, egy pár meghozhat. Ezt hangsúlyozta a műsorban Galambos Péter is. Az ő útjuk egy kórházi látogatás után vett éles fordulatot, amikor rádöbbentek, hogy milyen környezet, hangulat és hozzáállás várna rájuk az intézményben. Nagyon sok dolognak utánanéztek, sok kérdést mérlegeltek, fontos döntéseket hoztak meg, míg az otthonszülés mellett döntöttek. Szerintem aki egyszer végigjárja ezt az utat – itt elsősorban a belső útra gondolok –, az eljut valahová magában és a világban. Azt is mondhatnám, hogy „felnő a feladathoz”, az igazi felelősségvállaláshoz, ami nem abból áll, hogy átruházom a felelősséget, és vadidegen emberek kezébe helyezem, intézményi protokollok hatálya alá rendelem a saját testemet és a gyermekem életét meghatározó, születése körüli első perceket, órákat, napokat. Éppen ellenkezőleg: a szülők vállalják a felelősséget bízva a saját életadó erejükben, a természet rendjében, elfogadva mindazt, amit ez a gyermek magával hoz az életükbe.
Talán vannak olyanok, akik gőgösnek, elbizakodottnak gondolják azokat, akik ilyen bátran felvállalják, hogy – ha sarkosan akarok fogalmazni - élet-halál kérdésében saját maguk döntsenek. De nézzük csak meg jobban, hogy miről is van szó?
Az otthonszülésre - vagy tágítsuk a kört: a tudatos, felelősségteljes szülésre - készülődés alázatra tanít. Arra, hogy amikor az Élet (vagy éppenséggel a Halál) Kapujának közelében állunk, akkor nálunknál nagyobb erők működnek és a legbölcsebb dolog, amit tehetünk az az, ha nyitott szívvel próbáljuk elfogadni az adott helyzetben rejlő „tanításokat”.
„Hová tűnt a dolgok elfogadásának képessége -- vagy legalább az erre való törekvés bennünk? Pontosabban az a hit, hogy életünk eseményei, melyeket az adott pillanatban sorscsapásként élünk meg (de persze a jók is), valójában valami nagyobb egész textúrájába illeszkednek bele, és hogy végső soron valami irányba terelgethetnek bennünket? Hogy egy esetleges komplikáció nemcsak komplikáció, hanem esély a bölcsülésre? Legyen az lelki, vagy egy életvezetési kérdés, ami belső megválaszolást kíván, vagy egy régi emlék, vagy egy akár felszínesebb, akár a tudatunkig fel nem bukkanó tapasztalat-lenyomat, szülés közben mindezek felbukkanhatnak. A szülés, ha hagyják, szinte egy "gyorstalpaló" pszichoanalízis is lehet.”, írta nekem egy – kismamajógát oktató - barátnőm a minap. Majd így folytatta:
„Ha viszont a szülést csak mint testi eseményt szemléljük, természetesen ennek mind nincs értelme, és tűnhet úgy kórházi környezetben, hogy a szülés felesleges, sőt veszélyes akadályba ütközött. …
Jó lenne, ha olyan orvosok, bábák és szülésznők segítenék az asszonyokat szülésükkor, akik tisztában vannak mindezzel, és biztos megérzéssel lépkednek ezen a finom határvonalon -- és egyéb körülményeik is lehetővé teszik, hogy kellő empátiával kísérjenek minden egyes szülést, legyen az bárhol, ahol az asszony biztonságban érzi magát.”
Szinte zárszó is lehetne e néhány szép gondolat, de – had legyek elfogult és – had hívjam fel a figyelmet az (általam) dőlt betűvel kiemelt mondatrészre. Sajnos azt kell mondjam, hogy - nagyon kevés tiszteletreméltó kivételtől eltekintve - , ma Magyarországon nem teszik lehetővé a kórházi körülmények, hogy ezzel a „holisztikus” szemlélettel – vagyis testet, lelket, szellemet egyaránt figyelembe véve -, ezzel a finom empátiával, a női erőbe és a természet rendjébe vetett hittel és a kellő alázattal kísérjenek szüléseket. Nem azért, mintha kórházaink vagy orvosaink „rosszak” lennének, egyszerűen csak azért, mert olyan értékekről beszélünk, amelyek az intézményesített egészségügy (betegségügy) falain belül a legritkább esetben jelennek meg.
Az otthonszülés az én olvasatomban nem „vakrepülés”, ahogy azt Dr. Lintner Ferenc, a műsorban telefonon megszólaló szülész-nőgyógyász orvos minősítette, és nem is szépelgő lelkű szülők felelőtlen döntése, akik csak azért, hogy félhomályban, gyertyafénynél és zene mellett szülhessenek, képesek kockáztatni gyermekeik életét – ahogy azt sokan gondolják. Számomra az otthonszülés lehetőség arra, hogy a női test/lélek/szellem teremtő, életadó képességét a maga teljességben megélhesse egy anya, illetve ebben zavartalanul társa lehessen az apa; igazi, tudatos felelősségvállalás; a szülés misztériuma előtti főhajtás és elfogadása mindannak, amit ez az életesemény az életünkbe hoz és végül, de nem utolsó sorban a legszebb, legmeghittebb, legméltóbb fogadása egy újszülött gyermeknek. Úgy érzem nincs ehhez fogható teljesség-élmény a földi létben.